Hogyan fejlesszük ízlésünket híres divatguruk szerint? A Derek Guy sorozat 3. része.

Ha valaki azt mondja Önről, hogy van ízlése, az mindig elismerés. Ez nemcsak azt jelenti, hogy jól néz ki, hanem azt is, hogy tudja mit csinál, mi a helyes és mi kevésbé megfelelő, erősnek és tekintélyesnek tűnik, mások pedig csodálják. De hogyan lehet fejleszteni az ízlésünket? Egyáltalán megtanulható-e az ízlés? 

Megérkezett a híres újságíró, Twitter-sztár és számos kiváló férfidivatról szóló esszé szerzőjének, Derek Guy sorozatának utolsó előtti része. A második epizódhoz hasonlóan Derek híres divatgurukat kérdez arról, hogyan lehet kifejleszteni az ízlést kifejleszteni. Ezúttal Bruce Boyer újságíró, férfidivat-szakértő, az Esquire magazin hűséges szerkesztője veszi át a szót. Válasza elég részletes, de minden egyes betűjét érdemes elolvasni.

Manapság a divatról kissé cinikusan beszélnek, mintha a kapitalizmusról vagy a médiáról lenne szó. Való igaz, egy nehéz évtizedet hagyunk magunk mögött a hagyomásnyos viselet szempontjából. 

A COVID-19 okozta pandémia kezdetén az öltönyüzletek az elsők között jelentettek csődöt, köztük a Brooks Brothers. Azok, akik évekkel korábban válltöméssel ellátott szabadidős zakókba fektettek, az Alden félcipőiket Nike-ra cserélték, mivel arra a következtetésre jutottak, hogy az eredeti stílusuk túlságosan formális a környezetükhöz.

Ha visszatekintünk az időben, azt látjuk, hogy sok olyan dolog, ami tíz évvel ezelőtt időtállónak, klasszikusnak és trendállónak számított - karcsú öltöny, nyitott gallér vagy dupla monk - alig néhány szezont élt meg. Eközben az olyan designer márkák, mint Margiela, Rick Owens és Engineered Garments a 21. század eleje óta ugyanazokat a szabásokat árulják. Ruháik sajátosak, konceptuálisak vagy drágák, ezért nem kelnek el tömegesen, így nem válnak megunhatóvá. 

Az időtlenséget gyakran eltúlozták a múltban, mostanság pedig a szekér a másik oldalára billent, viszont tévedés azt gondolni, hogy a "klasszikus" ma már nem bír semmi jelentőséggel. 

A klasszikus szabómesterség fontos helyet foglal el kultúránkban, s a férfi ruházat amolyan lingua francájaként szolgál  - olyan nyelvként, amelyet származástól függetlenül mindenki megért. A sok szabásvonal megbecsüléséhez valóban szükség van némi speciális tudásra, de alapvetően mindenki értékel egy jó szabású öltönyt viselő férfit, egyszerűen azért, amit a kollektív tudatunkban képvisel.

Ha az ízlésről van szó, kevés ember van, aki jobb eredményeket tud felmutatni, mint az újságíró Bruce Boyer. Bruce-t akkor láttam először, amikor Scott Schuman 2007 körül feltöltött róla egy fotót a The Sartorialist nevű oldalára. Meglepett az öltözékek kifinomultsága - barna kockás tweed, szürke nadrág, zöld csíkos nyakkendő, világoskék ing és térdig érő barna kabát. Az a helyzet, hogy Bruce minden képen, amit eddig láttam róla, ugyanígy van felöltözve. Az Elegance (1985) és az Eminently Suitable (1990) című könyveinek belső borítóján fekete-fehér fotók láthatók róla fiatalkorában, ahol nemcsak ugyanaz az öltözék - félig begombolt ing, piros csíkos nyakkendő és sötétkékkék, kétmellényes blézer vagy vadászfogas tweed -, de még az arányai is ugyanazok. A Permanent Style egyik számában Bruce megmutatta az egyik Anderson & Sheppard kabátjának belső zsebén lévő foltot, amelyen a neve és az 1983. május 9-i dátum szerepelt. Képzelje el, hogy negyven évig (vagy soha) nem változtatott a szabásán. Ezért megkérdeztem Bruce-t: hogyan lehet kifejleszteni az öltözködési ízlésünket? Íme a válasza.

“Státusz és stílus” - G. Bruce Boyer

Először is be kell vallanom, hogy az utóbbi időben nem nagyon követtem az öröklődés és a környezet közötti tudományos vitát, de mindig is kissé demokratikus álláspontot képviseltem ezekben a kérdésekben. Már nagyon korán elfogadtam azt az amerikai nézetet, hogy sorsunk nem születésünkkor előre meghatározott, és hogy tehetségünket és ízlésünket csak a tapasztalataink alakítják és befolyásolják. Ezért inkább a környezet oldalára hajlok. Ez egyszerűen demokratikusabb.

Ha ízlésről és stílusról van szó, ezeket a tulajdonságokat az életünk során felhalmozott tapasztalatainkból és tudásunkból merítjük. A kérdés csupán az, hogy tanulhatóak-e? Szerintem igen, akár tudatosan, akár tudat alatt. Fiatalkorunkban azokat utánozzuk, akikre felnézünk, legyen az egy kedvenc tanár, egy mindig ápolt nagybácsi, egy idősebb szomszéd fiú, vagy egy főiskolai barát, aki egyfajta eleganciát sugároz. Én például két idősebb szomszéd fiúnak köszönhetően értettem meg a stílus fontosságát, akik mindig magabiztosan és kissé fölényesen öltözködtek. Kell, hogy legyen valaki, aki - ahogy barátom, Constantine Valhouli mondaná - "elgondolkodtat minket a stílusról, arról, hogy miért szeretünk valamit, és hogyan kellene ezt a tudást az életünkben alkalmaznunk?". Ez azt jelenti, hogy sokunk számára a stílusról való önképzés utánzással kezdődött. Számomra ez tudatos döntés volt, mert sokat akartam elérni az életemben, így a ruhák és a megjelenés lettek az eszközeim. Talán úgy éreztem, hogy ez az egyetlen esélyem.

Az ízlésről és a stílusról minden nap tanulunk, akár csoportosan (szomszédság, üzlet, társadalmi kör, amelyhez tartozni akarunk), akár a divatszakma csúcsán. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ki és hogyan tanít. A divat aranykorában, amikor a logók a divathoz nem értők számára is támpontként szolgáltak, a tervezők elképzelései és preferenciái a szezonális termelés és a mások vásárlási szokásai körül forogtak. A The New York Timesban nemrég megjelent Ross Douthat cikke azonban leírja, hogy manapság a tervezőket egy algoritmus váltja fel ebben a folyamatban. Ezt az új módszert "az olcsóbb gyártás és a jövőbeli trendeket megjósolni képes rendszerek kombinációja hajtja. A gyártás megteremti a stílust, az algoritmus pedig arra összpontosít, ami a legjobban kelendő". Magam is észrevettem, hogy az algoritmusok hajlamosak azt kínálni, ami tetszik nekünk, vagy ami a meglévő érdeklődési körünkön alapul. A divat tükrözi a társadalmat - a változások fokozatosak (mint a ruhák fokozatos rövidülése/hosszabbodása), néha pedig hirtelen és drámaiak (mint amikor egy film népszerűsít egy divathóbortot).

Az algoritmusok hatékonyabbá tehetik a folyamatot, és minimalizálhatják a kockázatot a gyártó számára a gyártás során (arról nem is beszélve, hogy bármely eladott termék a nyomtatott és online magazinok szerkesztőségi beszélgetéseinek motorja lesz), de nem ideális tanítási eszköz. Meg kell értenünk, hogy a divatiparban nagyjából mindenki azzal próbálkozik, hogy meggyőzzön minket arról, hogy ha azt hordjuk, amit ők mondanak, akkor kifogástalan ízlésünk lesz, és boldogan élünk amíg meg nem halunk. De persze havonta néhányszor megváltoztatják a véleményüket, ami gondolkodásra kényszerít, és azt a következtetést vonja maga után, hogy ez a legkevésbé demokratikus megközelítés. Ha a divatiparban dolgozók hisznek az egyéniségben, akkor mire jók egyáltalán a trendek?

A divat kétségkívül egyfajta üzlet. A piac mindig is kompetitív volt, de ma annál is nagyobb a versengés - olyannyira, hogy a termékek szinte megkülönböztethetetlenek, így elsősorban az ár terén folyik a küzdelem. Azt hiszem, ezt nevezik áruvá bocsájtásnak. A divat őrzőinek tehát - legyen szó akár egy magazinról vagy egy internetes blogról, egy tervezői márkáról vagy egy hírességről - nincs más választásuk, mint alkalmazni az algoritmusokat, és kamatoztatni a tehetségvadászok marketingfogását. A hetvenes évek elejétő kezdve a dizájnzseni Giorgio Armani sokakat meggyőzött a kissé vulgáris olasz sármjával. Ralph Lauren elhitette velünk, hogy nagyapáinknak mahagóni motorcsónakjaik voltak, skót kúriákban éltek és régi Bugattikat vezettek, holott valójában keleti acélgyárakban, középnyugati raktárakban vagy nyugat-parti hajógyárakban dolgoztak. Ha a tervezőket ma már algoritmusok váltják fel, az csak megerősíti, hogy a divat ma VVB (Very Big Business - nagyon nagy üzlet), a divatszerkesztők pedig az értékesítési csapat tagjai, akik szerelmi viszonyban vannak a hirdetőkkel. Ebben az összefüggésben elég ostobának tűnik azt hinni, hogy a ruhák az egyéniséget képviselik, amikor magát a tervezőgépezetet csak a trendek érdeklik. A különböző tervezők érthető módon különböző csoportokra hatnak (mi, amerikaiak nem szeretjük használni az osztály szót), attól függően, hogy milyen üzenetet kívánnak közvetíteni. Ezek a különbségek az emberi elme azon hajlamán alapulnak, mely szerint az ember hajlamos egy bizonyos csoportban meglelni a biztonságot, és elutasítani a többit. Egy túlélési mechanizmus, amely az öröklődést és a környezetet egyaránt ötvözi.

Amikor tehát ízlésről és stílusról beszélünk, akkor nem a divatról van szó, hanem az egyénről és a csoporton belüli életmódjáról, arról, hogy egy ilyen stílus adott vagy presztízsnövelő céllal tudatosan megválasztott. 

Amikor az öltözködésről és a nyilvános megjelenésünkről van szó, az alapvető kérdés az, hogy milyen csoporthoz akarunk társulni, és milyen csoporttal akarunk azonosulni. Ez a gyorsan változó világban alapvető fontosságúvá válik. A múltban az olyan tervezők, mint Armani és Ralph Lauren két különböző presztízsű elképzelést nyújtottak. A ruhák szemiotikus jelentése, akárcsak a szavaké, a használatuktól függ. Bár a külső megjelenés felszínes, és talán nem a legjobb dolog, ami alapján megítélhetünk másokat, de egy gyorsan változó világban gyakran ez az egyetlen dolog, amire támaszkodhatunk. Gondoljunk csak vissza azokra az áhított képekre, amelyeket a Ralph Lauren a reklámjaiban vetít. A vizuális képek azonnali támpontot jelentenek.

Itt egy rövid történet. Amikor a 60-as évek végén és a 70-es évek elején tanítottam, szerettem részt venni az új baloldal diákgyűlésein. A szívem és az eszem a diákokkal volt, de mivel öltönyt és nyakkendőt viseltem, a többiek pedig kopottas, díszes farmernadrágot, gyöngyös szandált és hagyományos indiai inget, eleinte az intézmény kémjének tekintettek. Semmi sem állt távolabb az igazságtól. Miután tisztáztuk a helyzetet, csúfoltak az "egyenruhám" miatt, én pedig rámutattam, hogy elvégre ők is valami egyenruhához hasonlót viselnek.

Az ízlés a megjelenés értelmében azoknak az embereknek az öltözködése, akiket társadalmilag egyenrangúnak tekintünk, bármit is értünk ez alatt. A kabát és nyakkendő egyenruhám egy bizonyos jelentéssel bírt a tanári kar tagjai számára, de egészen mást a diákok számára. Ugyanaz az öltözék az egyik csoportban előny volt, a másikban pedig hátrány. Ahány ház, annyi szokás, nem igaz? Mi úgy érzékeljük, hogy a stílus a személyiséget tükrözi, a divat pedig a tervező üzenetét közvetíti. Most nem akarok túl filozofikusan hangzani, de ha eltekintenénk a ruháktól, hogy bepillantást nyerjünk az alatta lévő személyiségbe, az olyan lenne, mintha egy articsókát hámoznánk meg, hogy lássuk, mi van a zöldség belsejében.

Személyes stílusom, ha lehet annak nevezni, azokhoz a tulajdonságokhoz kapcsolódik, amelyeket a formálódó éveimben - öt és tizenöt éves korom között - kezdtem értékelni, amikor az 1920-as évek közepén egy tipikus amerikai kisvárosi környéken nőttem fel, amelyet elsősorban munkásosztálybeli emberek, acél-és vasútmunkások népesítettek be. És mivel ez nem volt gazdag környék, a tiszteletet annál inkább értékeltük - a méltóság és a tisztelet mindig akkor viseli a legnagyobb súlyt, ha az embereknek nincs nagy vagyonuk -, és a ruhák ennek a jelévé váltak. Még a legszegényebb fiatalember is öltönyt (és kiegészítőket) viselt különleges alkalmakra - partikra, táncra vagy étterembe (nem is beszélve a hivatalos eseményekről, mint az esküvők, temetések, ballagások és hasonlók), hiszen a szabómesterség sikert jelentett, így a tisztelet jelképévé vált. Én pedig hamar észrevettem, hogy néhány fiatalembernek volt valami extra a birtokában - saját öltözködési mód, különdleges tartás, egy bizonyos gesztus vagy csupán az, ahogy tartotta a cigarettát, ami megmutatta, hogy van stílusa, az a megfoghatatlan szó, ami az egyénről és az egyén elméjéről szólt. Körülbelül ötéves korom óta érdekel az öltözködés és a megjelenés, és nagyon korán megértettem, hogy a különböző társadalmi osztályoknak megvan a maga ízlése és stílusa.

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy hogyan fejleszthető ki a jó ízlés, elsősorban meg kell értenünk, hogy ez a kérdés valójában rendkívül szubjektív, és hogy az én elképzelésem a jó ízlésről nem biztos, hogy egyezik az Önével, vagy bárki máséval. Egyrészt úgy gondoljuk, hogy mindannyian egy bizonyos csoport tagjai vagyunk, még ha ez az elképzelés csak a saját képzeletünkben is létezik, másrészt pedig igyekszünk némi egyéniséget mutatni ezen a csoporton belül. A "stílussal" vagy "ízléssel" rendelkező embereknek általában van egyfajta öntudatosságuk, akár az megfelel nekik, vagy sem, és ízlésükkel egyfajta üzenetet akarnak küldeni a külvilágnak. Az emberek arra vágynak, hogy a megjelenésük alapján felismerjük őket. És ez a ruhák lényege. Hogy egy pillantásra beazonosíthatóak legyünk azok számára, akik nem ismernek minket, ami azt jelenti, hogy hitelesen játszuk a társadalmi színházi szerepünket. Amikor színpadra lépünk, azt akarjuk, hogy egyértelmű legyen, milyen szerepet játszunk.

Mit áruljon el jelenléte a szerepéről? Ezzel kezdheti. Gondolja át céljait, álmait és törekvéseit, majd öltözzön azoknak megfelelően. Lehet, hogy merész dolog így fogalmazni, de néha jobb, ha pontosan az ellenkezőjét viseljük annak, amit elvárnak tőlünk. Erről jut eszembe, hogy P. J. O'Rourke valahol azt írta, hogy ha úgy döntesz, hogy - azt hiszem, a furcsa szót használta - furcsa leszel, akkor öltözz minél normálisabban, és fordítva. Ahogy ő mondja: "Ha látok egy fiatalembert három vagy négy pirszinggel az orrában, tudom, hogy nincs benne semmi érdekes". 2012-ben, a NASA Mars Rover leszállásáról szóló közvetítése során Bobak Ferdowsi híressé vált, amikor mohawkkal a fején jelent meg a kamera előtt. Azonnal az informatikusok hőse lett, mert hihetetlenül menőnek tűnt az unalmas kinézetű tudósok között.

Pszichológiai, szociológiai és színészi képzés nélkül valószínűleg ezen a ponton segíthet valaki, aki tudja, hogyan kell beszélni és gondolkodni a ruhákról. Olvasson olyen oldalakat, mint ez, experimentáljon, menjen el ruhaboltokba, és kérdezzen rengeteget. Véleményem szerint a cél az, hogy jól érezzük magunkat a választott énünkben, és egyértelműen sugározzuk, hogy kik vagyunk. Ahhoz, hogy hitelességet sugározzunk, jól kell éreznünk magunkat abban a személyben, akit megalkottunk - és ne tévedjünk, mindenki számára az énkép egy konstrukció. Cary Grant egyszer azt mondta: "Minden férfi Cary Grant akar lenni. Engem is beleértve." Tisztában vagyok vele, hogy ez a megközelítés sok ember meggyőződésével ellentétes lehet, akik úgy vélik, hogy mindannyiunknak veleszületett sorsa, jelleme, tehetsége és személyisége van. Én egyszerűen nem hiszek ebben. Hiszem, hogy a legtöbb ember a tapasztalataiból egy tabula rasa-t hoz létre magából, ami lehet rossz vagy jó. Néha ezek a tapasztalatok magukban foglalnak olyan dolgokat, amelyeket láttunk (például megcsodálunk egy tweedruhás professzort, és magunkévá akarjuk tenni ezt a stílust), vagy tanulunk a hibákból (például rájövünk, hogy az a bőrdzseki sokkal jobban áll másnak). Emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy professzor leszek - tweed zakóban és nehéz félcipőben -, elkezdtem pipázni, mert úgy gondoltam, hogy ez segít az imidzsemen, és pózt biztosít a karomnak. Sajnos nem tett túl jót, úgyhogy abbahagytam. Később feladtam a professzorrá válás gondolatát, de a kép megmaradt bennem.

Megpróbáltam megértetni a nézőpontomat, és megmutatni, hogyan gondolkodom a ruháimról. A ruhákról való tanulás nem csak azt jelenti, hogy eldöntjük, mit vegyünk fel, hanem azt is, hogyan viseljük, ami sokkal bonyolultabb. Én pedig csak általános, de remélhetőleg hasznos tanácsokat tudok adni. A stílus kulcsát nem az öltözködés technikai szempontjaiban találja meg, amelyeket a legtöbb könyv leír, hanem az egyéni stílusjegyekben. Ezért mondják olyan gyakran, hogy "a stílus egy személy", más szóval a stílus egy külső jel, amely a lélekről árulkodik. Jómagam néhány alapszabályt követek új ruhák vásárlásakor és öltözködéskor. Úgy gondolom, hogy ezek a szabályok a legkülönbözőbb ízlésre és stílusra alkalmazhatóak, a Savile Row öltönyöktől az utcai ruhákig.

1. Az egyszerűségben általában szépség rejlik, és a kevesebb néha több. Nem kell minden darabot egyszerre megmutatni.
   
2. A divatos darabok vásárlása a legdrágább módja az öltözködésnek, és nem árulkodik sem az ízlésről, sem pedig a stílusérzékről. Kerülje a divathóbortokat és a jópofa dolgokat, hamarosan nyomuk veszik, és egy csomó használhatatlan drága holmi marad Önre. A legnehezebb rész átlátni a giccses darabokon és hirdetéseken, amelyek azt állítják, hogy ez a bizonyos darab szexi és menő, amely sztárra varázsolja.
   
3. Vásárolja meg a legjobbat, amit anyagilag megengedhet magának, hosszú távon ez a kedvezőbb megoldás. Fektessen a minőségbe, hacsak nem olyan tehetős, hogy ezzel nem kell foglalkoznia.
   
   
4. Ragaszkodjon ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát a ruháiban. Ha nem érzi jól magát, azt mások észre fogják venni.
   
   
5. Létezik egy olyan dolog, amit úgy hívnak, hogy célszerűség. Ez része annak a társadalmi szerződésnek, amelyet betartunk, hogy kifejezzük tiszteletünket az alkalom, a cél, a hely vagy a társadalom iránt, amelyben tartózkodunk. Ha bohócnak öltözöl, akkor cirkusz veszi majd körül.
   
6. Ismerje meg magát, és azt ne féljen mások tudtára adni. A ruhák tükrözik, hogy ki is Ön valójában, hogyan tekint magára, és hogyan szeretné, ha mások tekintenénet Önre.
   
   
7. Hangsúlyozza az erősségeit, ne pedig a gyengeségeit, viszont soha ne leplezze azokat. Legyen büszke önmagára, és fedezze fel, hogyan tudják ruhái kiegészíteni azt, amit maga a természet adott Önnek.

Azt is megfigyeltem, hogy a férfiak, öltözködési "hibáik" alapján különböző kategóriákba sorolhatók: 

1. Túl sokat tanulmányozták a dolgokat. Mindig minden passzol egymáshoz, a színek összehangoltak. Az ilyen férfiak túlságosan válogatósnak, önimádónak, félénknek vagy beskatulyázottan korrektnek és kiszámíthatóan unalmasnak tűnnek.
   
   
2. Kerülje a túl sok "érdekes részletet", kiegészítőket, ékszereket vagy extrém sziluetteket. Az ilyen dolgok felhívják magukra a figyelmet, de nem Önre.
   
   
3. Paradox módon ez fordítva is igaz. A decens nem jelenti azt, hogy unalmas, különböztesse meg magadát azáltal, hogy finoman rámutat az egyediségére. Az emberek hajlamosak üvölteni, ha másképp nem tudják felhívni magukra a figyelmet.
   
   
4. A túl sok minta és szín túlterheli az agyat és kiégeti a retinát. Maradjon néhány hízelgő színnél, és használjon merész színeket kisebb kiegészítők formájában.

Összefoglalva, a ruhák arra szolgálnak, hogy biztosítsuk helyüket egy bizonyos csoportban, társadalmi osztályban, és hogy a segítségükkel egy kicsit eláruljunk magunkról valamit. Személy szerint, amikor felfedeztem, hogy a ruházatot fegyverként lehet használni a gazdagok nyilaival szemben, ez lett az egyik védekező eszközöm. Kifejlesztettem ezt az eszközt, kísérleteztem vele, és rájöttem, hogyan lehet hatékonyan használni. Sok kellemetlen helyzetben segített, és sok kellemes helyzethez vezetett. Nincs kétségem afelől, hogy az Ön esetében hasonlóan tud cselekedni.

Ha Bruce tanácsai elnyerték tetszését, ne habozzon megvásárolhatja valamelyik könyvét, amely a legjobb férfi divatról szóló könyvek közé tartoznak. Ez főként annak köszönhető, hogy az öltözködéssel kapcsolatos gyakorlati tanácsok és a kultúrával kapcsolatos meglátások között egyensúlyt tartanak. Ráadásul a 80-as és 90-es évekből származó legtöbb férfi divatkönyv már elöregedett, de Bruce tanácsai még mindig aktuálisak. Legrégebbi könyvét, az Elegance-t ma is ki lehetne adni egyetlen változtatás nélkül. 

Tekintse meg el a sorozat első és második részét. 
Hamarosan pedig visszatérünk a sorozat negyedik, egyben utolsó részével. Tartsanak velünk!