Barbour: a márka története és szerepe a divatvilágban

Az ír drámaíró és divatkirály, Oscar Wilde, a 19. század végén kijelentette: olyan korban élünk, amelynek társadalma mindent tud a pénzről, de semmit az értékről. Az idők e tekintetben nem sokat változtak, de mi nem akarunk beilleszkedni egy ilyen társadalomba. Kutassunk hát az értékek után.

A 21. század elején a szinte globalizált világban a divat mondhtani virágzott.

A 2008-as gazdasági válság azonban sok mindent megváltoztatott. Mint kiderült, a divat válságát csak azok a márkák tudták túlélni, amelyek hagyományokkal rendelkeztek és tisztelték a mesterségüket. A mélyebb alapokat nélkülöző külső esztétikának mennie kellett. Az emberek rájöttek, hogy a ruha lelke a funkcionalitásban rejlik, az külső esztétika pedig csupán csomagolás. A mai trendek hasonlóképpen azt a kérdést merítik fel, hogy tudjuk-e mit és miért viselünk. 

A Barbour egy olyan márka, amely megválaszolja ezt a kérdést.

Ezt a mára már legendássá vált vállalatot a 19. század végén alapították South Shields városában, a Skócia és Anglia határát képező Tyne folyónál. A Babour első katalógusát 1908-ban adták ki. Ez egy hosszú vízálló kabátot és vízálló kalapot viselő férfi képét ábrázoló hirdetéssel volt kiegészítve. A kép alatti szöveg a következőt tartalmazta: "Ez egy könnyű kabát, amely alkalmas jachtozáshoz, halászathoz, csónakázáshoz, vadászathoz és sétához". Ez az egyedülálló viaszolt-olajozott bevonattal ellátott kabát tökéletes védelmet nyújtott a brit időjárás ellen. Az így kezelt anyag a hagyományos dykita selyemszövet (amely forró vízben való feldolgozással nyerte el vízállóságát) méltó utódjává vált.

Nem meglepő tehát, hogy a halászok, matrózok, hajóskapitányok, földművesek, valamint a közeli New Castle hajógyáraiban és nehéziparában dolgozók a Galloway földművelő vidékéről származó skót John Barbour praktikus ruházati boltjában vásároltak. A katalógusoknak köszönhetően a cég virágzott, s messze külföldön, Chilében, Dél-Afrikában, Szingapúrban és Hongkongban is ismertté vált. A számos külföldön élő skót a világ minden tájára magával vitte ezt a funkcionális darabot. 

Az egyik legelső kabát, amelyet Harry bácsi néven emlegetnek, kétsoros volt, eltérő színű kis gallérral és foltos zsebekkel. Állítható mandzsetták, vízálló zsebek és szellőzőnyílások jellemezték a cég második generációja által kínált kabátokat, Malcom Barbourral, az alapító fiával az élen.

Malcom fia, Duncan az 1930-as években történelmet írt a motoros overalljával. A második világháború alatt ez a kabátra és nadrágra osztott overall lett az Ursula tengeralattjárón szolgáló brit katonák felszerelése. A funkcionális darabok a divat szférájából a katonai szférába léptek a szintén vízálló Barbour Gamefair-nak köszönhetően, amely - katonai használatra átalakítva - az 1982-es rövid Falkland-szigeteki háborúban szolgált a katonáknak.

Első pillantásra a Babour ikonikus ruhadarabjai azt sugallják, hogy a céget erős férfiak irányítják. A látszat azonban csal. A márka mögött három nagyon tehetséges nő áll. A második világháború alatt, amikor Duncan Barbour háborúban szolgált, felesége, Nancy vette át az irányítást. Miután Duncan 1957-ben meghalt, Nancy az apósával és fiával, Johnnal együtt vezette a vállalatot.

John 1968-ban tragikus módon elhunyt, maga után hagyva kétéves lányát, Helent és feleségét, Margaretet. Margaret és csapata új gyártási és működési rendszereket vezetett be és meglepő módon sikerült növelnie az eladásokat az 1970-es években, amelyeket gazdasági válság, sztrájkok, munkanélküliség és bombázások jellemeztek. 1974-ben a vállalat elnyerte az első királyi minőségi tanúsítványt Fülöp edinburgh-i hercegtől.

Az 1980-as években jelent meg a rövid és könnyű Bedale lovaglódzseki. A lovaglókon kívül azonban fiatal és sportos nők is szivesen hordták. A következő a sorban a Beaufort-dzseki, (a skót család után, amelyből Joan Beaufort királynő, II. Stuart Jakab skót király felesége származott) amely a diákok és az előkelő hölgyek körében volt népszerű. A részletekre való odafigyelés, a tartános bélés, a funkcionális zsebek és a tökéletes kidolgozás jellemezte a Border dzsekit is. 

Az oliva színű Moorland dzsekit gyalogtúrázáshoz tervezték (egy kietlen, fenyérrel teli tájat idézve). A McKinnon vadászdzseki bélésébe egy őskori Northumbria-tartán került, amelyet az Anglia és Skócia határán lévő római kori települések ásatásai során fedeztek fel.

Az 1980-as években Barbour újabb kitüntetéseket kapott, ezúttal 1982-ben közvetlenül a királynőtől, majd öt évvel később Károly hercegtől.

De térjünk vissza a jelenlegi gyűjteményekhez. Ezekkel kapcsolatban meg kell említenünk a harmadik tehetséges nőt, Helent. Az 1990-es években a cégalapító dédunokája úgy döntött, hogy szabadalmaztat néhány tartánt, hogy azokat más cégek ne használhassák, biztosítva így egyediségüket és szimbolikájukat. Továbbá felvette a kapcsolatot a neves Kinloch Andersonnal, egy történelmi tartánok kutatásával foglalkozó céggel. Mint kiderült, a Barbour név a Skócia nyugati partján fekvő Ayrshire-ben gyökerezik, így Ayrshire-ből származó minta lett a Barbour-tartán alapja. 

A tartán fenomén

Lépjünk a tartán nyomdokaiba. A korábban a bélésekbe rejtett tartánminták most büszkén kiemelkednek és meghatározó esztétikai elemet alkotnak.

Köztudott, hogy az amerikaiak csodálják a brit stílust, a franciák viccelődnek rajta, az olaszok pedig ihletet merítenek belőle. A briteknek, a vidéki birtokok szerelmeseinek mindig is más öltözködési igényeik voltak, mint a városi életet kedvelő franciáknak. A britek divatfelfogása, amely a helyi mentalitásból ered, a praktikum felé hajlik, míg a francia kifinomultság és kreativitás ennek az ellenkezője. Az olaszok a divat ismerői, ezért képesek értékelni a hazájukba érkező különféle ízléseket. Firenze, a divat központja már a 18. századtól kezdve tapasztalta a brit költők invázióját, öntelt üzletembereket, mogorva politikusokat, tehetséges festőket, csalókat, és unott hölgyek, akik vidám olasz szélhámosokra cserélték - ha csak kis időre is - az unalmas brit úriembereket. 

Firenze, különösen a 19. században, szó szerint britnek tűnt. Tartánok és tweedek mindenhol, vízálló kabátok az angol boltokban, brit regények a könyvesboltok polcain, ánizsos sütemények a teaházak kínálatában. Az 1870-es években egy ideig itt tartózkodott az a férfi, aki oly szorosan kötődik a skót tartánhoz. Nem más mint Charles Edward Stuart, az önjelölt brit király, III. Jakab fia.

A ruházat értéke

A ruházat a test kulturális metaforája. Arról árulkodik, hogy kik vagyunk, vagy kik akarunk lenni. A nem verbális kommunikáció eszköze, és ahogy a történelem megmutatta, veszélyes politikai fegyver lehet. A skót gyapjúból készült kockás mintázatú szövet, a tartán is ezt bizonyítja. Ez a nemzeti büszkeség szimbóluma, egy régi hagyomány, egy minta, amely a tervezők számára tartós inspirációvá vált.

A valaha felfedezett legrégebbi tartánt a föld mélyén találták, egy agyagedény dugóját képezte. Ma azonban a tartán a világűrben is megtalálható a skót származású űrhajós Alan Beannek köszönhetően.

Nem tudjuk biztosan, hogy a tartán megnevezés az ír tarsna szóból származik-e, ami keresztet jelent, vagy a gael tarsuinn szóból. A szakértők inkább úgy vélik, hogy a név a francia tiretaine szóból ered, amelyet a színes gyapjúszövetek leírására használtak. A tartánok létezéséről szóló írásos feljegyzések egészen időszámításunk kezdetéig nyúlnak vissza - a kelták ruházatával kapcsolatban említést tettek róluk a rómaiak, akik Hadrianus császár idején bástyát építettek az északi piktek ellen.

A tartán megnevezéssel azonban csak V. Jakab, Skócia Stuart királyá 1538-as feljegyzésében találkozunk. Fiatal második felesége, a híres francia családból származó Marie de Guise, Stuart Mária anyja nem volt túlságosan boldog, hogy el kellett hagynia I. Ferenc király művészekkel, napsütéssel és borral teli párizsi reneszánsz udvarát, hogy Skócia zord tájaira költözzön. Jakab azonban meg akarta mutatni neki, hogy az országának megvannak a maga értékei, és néhány csodálatos tartános kendővel lepte meg, amelyet a hölgy kellőképpen értékelt a csípős skót időjárásban.

A gyapjútartánok és a tweedek a skótok és a környező szigetek lakosainak alapvető ruházati anyagai voltak. A szöveteket szövőszékeken készítették és a festésre helyi természetes anyagokat használták. A tenger mellett az algák domináltak, a szárazföldön pedig a csarab. Az áfonya, a boróka, a fakéreg, a kis tavakról származó vízililiomok mind hozzájárultak a tartánok színes tónusaihoz és arról árulkodtak, hogy viselőjük melyik régióból származik. A gazdag nemesek megengedhették maguknak, hogy külföldről importáljanak merész bíborvöröset és indigót, ez különböztette meg az ő ruháikat a hétköznapi felföldi és alföldi skót lakosságtól.

Az 1746-os Culloden Moore-i csata jelentős esemény volt a tartánok történetében. Károly Edward Stuart herceg, II. Jakab király unokája, akit a forradalom elűzött az országból, huszonhat évesen megpróbálta visszaszerezni a brit trónt a jakobitás segíségével, így megszervezte a Stuartok utolsó felkelését az uralkodó Hannoveri ház ellen. Charles Edward csapatai természetesen a hagyományos tartán egyenruhában harcoltak. Miután vereséget szenvedtek, Charles Edward és bajtársai hosszú ideig a Hebridák szigetein bujkáltak, mígnem a fiatal jakobita hősnő, Flora McDonald, aki oly büszkén viselte a tartánt, segített neki megszökni Britanniából. Charles Edward nemzeti hőssé vált és ma is "Bonnie Prince Charles" néven emlegetik.

A vesztes csata után a helyzet fokozódott. Charles herceget támogatóit üldözték, börtönbüntetéssel fenyegetőzve 1782-ig betiltották a tartánt. A skótok már a 17. században elkezdtek kivándorolni az országból, amelyet kopár földek, éhínség és vallásháborúk sújtottak. A vesztes csata után ez súlyosbodott, ezrek hagyták el az országot. Ma több mint 31 millió skót élnek Skócián kívül, főként az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában. Ez megmagyarázza azt is, hogy az 1908-tól a világba küldött Barbour-katalógusnak miért volt olyan nagy a visszhangja. Minden külföldön élő skót vágyott egy apró otthonra, amelyet egy tartanbélésű kabát formájában leltek meg. 

A 19. században nagymértékben megélénkült a tartánok iránti érdeklődés. Ez elsősorban Sir William Wilsonnak köszönhető, aki 1819-ben több mint 200 tartánmintát dokumentált. Az 1837-ben trónra lépő Viktória királynő imádta skót rezidenciáját, Balmoralt, ahol nemcsak a bútorokat kárpitoztatta tartánnal, hanem a falakat is kitapétáztatta. Férje, Albert herceg tervezte meg a Balmoral nevű tartánt, amely királyi jelvénnyé vált: vörös és fekete szálakkal átkötött szürke alap. Az ezzel a mintával ellátott ruhákat ma már csak a brit király engedélyével lehet viselni. 

Ha megnézzük a közelmúlt történelmét, láthatjuk, hogy egyetlen nagy brit tervező sem tekintett el a tartántól. Johnny Rotten a tiltakozás jeleként viselte a tartánt, Vivienne Westwood számos kollekciójában szerepet kapott, említsük meg például az Anglomania kollekciót, de Malcom McLaren, Alexander McQueent, vagy épp John Galliano sem feledkezett meg róla. 

Számos nemzetközi tervezőt is megihletett. A japán Rei Kawakuba, az amerikai Ralf Laurent, Gianni Versace vagy épp Moschino. Ez a szövött minta, amely eredetileg gyapjúanyaghoz kötődött, ma már szintetikus, nem szőtt szöveteken nyomtatott formában is megjelenik. A mai modern és kozmopolita világban széleskörű alkalmazásra talált, de ha fel akarjuk fedezni a valódi értékét, bele kell ásnunk magunkat a történelembe.